Tíz évvel ezelőtt egy sokak számára teljesen elképzelhetetlen dologgal álltam elő, ami a közvetlen környezetemet is megosztotta. Mi lenne, ha csinálnánk egy olyan közös helyet, ami mindenkié, amibe mindenki beletesz valamit: pénzt, időt, tárgyakat tudást és amit önkéntesen üzemeltetünk mindenki örömére. Páran érdeklődve, kevesen támogatva és a legtöbben szkeptikusan fogadták az ötletemet, ami a társadalom megújításáról, új alapokon újraszervezéséről alkotott vízióból indult ki. Túl elvont, túl innovatív, szokatlan volt. 

Hittem benne, hogy semmi más nem lehet a megfelelő, a tenni akarásomat  kielégítő út, csak az, ha valóban, a közösséggel együtt próbálok meg valami újat, valami mást, valami igazán közösségit építeni.

Azóta eltelt 10 év és nincs olyan hét, hogy ne írnám le, hogy "a Labor Café nem működhetne jótékony adományozók nélkül, ezért van szükség Rád is". Mostanra nagyon sokan szeretik, támogatják, arcukat, hitelességüket, egészen személyes kapcsolataikat adják naponta azért, hogy sokaknak adjon sokféle módon valamit ez a kezdeményezés. Egészen elképesztő helyekről érkeznek egészen csodálatos kisebb és nagyobb felajánlások, amik szívmelengetőek és reményt adnak.

Személy szerint nekem is.

Nem tagadom, a kiégés egésze sötét bugyraiban jártam az elmúlt időszakban, azt éreztem, elfáradtam, elfogytam, nem tudok többet kérni, adni. Ám ha van valami, amiért "égő vággyal" tud az ember dolgozni, amiben igazán hisz, azt nem akarja elengedni, különösen akkor nem, amikor meglátja, végre más is érti, érzi, tudja, hogy amiben eddig egyedül hitt, az fontos. "Átragasztottam", ezt mondta egyszer valaki, hogy "átragasztottam" rá a hitet a közösség erejében.

Tíz éve adok és kérek, de még mindig nem tudom sokszor elhinni, mennyire csodás dolgok vannak a közvetlen környezetemben. Míg nem tapasztalod meg magad is, nem hiszed el, csak a rosszat, a kesetűt, a szürke, szomorú mindennapokat látos és hiszed valóságnak, pedig a közhelyes duma igaz, a csodák köztünk élnek, velünk vannak.

A minap, spontán gondolattól vezérelve, egy nagyon mély pillanatban, szinte az esélytelenek nyugalmával dobtam üzenetet pár ismerősömre, hogy támogassa a "projektor projekt" kezdeményezésünket, melyben egy minőségibb, jobb projektorra, meg egy fixre szerelhető vászonra gyűjtöttünk a Rajzfilmünnep okán. Egyre többen használják a helyet előadásokra, oktató, kulturális, közösségi eseményekre, ahol mindig barkácsoljuk a vetítőt és a vásznat, ide-oda madzagozva. Bájos, de jó lenne végre egy "rendes", ha már ilyen sokan vagyunk. A válasz üzenetek mindig nagyon kedvesek, amikor így kérek, jó pár szót váltani arról, ki mit lát belőlünk az online térben, ki hogy van és szívmelengető látni a bankszámlán felbukkanó neveket és hivatkozásokat is. Erre gondolva léptem tovább a napi teendőkben, az üzenetek kimentek, engem elsodort az életem, és el is felejtettem, hogy kértem. Majd egyszer csak csörgött a telefonom. A derűs hang a vonal másik végén egy volt azok közül, akiknek üzenetet küldtem és azt kérdezte, mi lenne, ha nem pénzt adományozna, hanem magát a projektort, amit gyűjtöttünk, költsük másra.

Leírhatatlan érzés ilyen hívást kapni. Karácsonyi ajándék, meglepetés szülinap szorozva százzal. Nem is a lépték a lényeg ilyenkor, bár ez a projektor számunkra egy elérhetetlen dolog volt eddig, hanem az, ami abban a pillanatban összeköt a másikkal. Na az a sokat emlegetett Jósághíd! Abban a pillanatban az ember először el sem hiszi, amit hall, vagy amit hall, arról azt hiszi, nem jól hallotta, előbb megkukulás van, majd furcsán zavart, de visszafoghatatlan nevetés jön az emberre, aztán meg megkérdezi, hogy azt hallotta-e, amit hallani vélt. És ekkor mindketten egyszerre és egyformén örülnek a vonal két oldalán: az egyik, hogy a meglepetés sikerült, a másik, hogy valaki jót akart tenni és akarta, hogy ő is örüljön, és most együtt örülnek és az egyik kérdezi: "Most komoly?" a másik "Igen, komoly.", "De tényleg?", "De tényleg?". Egészen abszurd jelenet, de az az érzés felfoghatatlanul és mindent elsöprően szuper.

Én ezt tíz év alatt nemtomhanyadszor újra átéltem és megint hihetetlen volt, megint szuper volt és megint elképesztően hálás vagyok, hogy van a Labor és körülötte egy csomó jó ember, akiktől az életem teljesebb, gazdagabb, örömtelibb akkor is, amikor azt hiszem, hogy egy gödör alján ülök reménytelenül.

Ma nem csak a projektort köszönöm meg.
Hálás vagyok.