"Menj innen kismadár, nincs már itt otthonod" - mondta a levert fecskefészek alatt tapsikoló friss háztulajdonos rendkívül kedvesen annak a zavarodott fecskének, melynek fészke eltűnt, mire ő reggeli körútjáról haza ért. "Ne kakilj ide többet, jó?" - tette hozzá negédesen, mint akit érdekel a madár sorsa.

"Ki kéne vágni ezt a nagy fát, az ilyen csak az erdőben szép, megkapja a szél osz' ráborítja a házra. Ki kell az ilyet vágni." - mondta egy munkás, aki szünetét tartva az udvar közepén álló fát nézte, ami már az ő születése előtt is ott állt.

"Ez a folyó része lényemnek." - mondta a lappföldi halász, aki a bíróságon kellett hogy feleljen tettéért, miután az erőművet építő munkásokra támadt.

"Találnak maguknak másik helyet." - gondolom, míg a májusi gallyazást nézve tartom bent némán lélegzetem. A lélegzetem, ami az előttem valaha létezett élőlényeké is.

"Nehéz múlékonyabb terméket elképzelni egy civilizációtól, mint a lélegzet. Ugyanakkor nehéz elképzelni tartósabbat." /Jonathan Safran Foer, - Globális öngyilkosság/

A természet része a lényemnek. Most kifújom, ami bent ragadt.

Kép: pixabay/jillWellington

Tíz évvel ezelőtt egy sokak számára teljesen elképzelhetetlen dologgal álltam elő, ami a közvetlen környezetemet is megosztotta. Mi lenne, ha csinálnánk egy olyan közös helyet, ami mindenkié, amibe mindenki beletesz valamit: pénzt, időt, tárgyakat tudást és amit önkéntesen üzemeltetünk mindenki örömére. Páran érdeklődve, kevesen támogatva és a legtöbben szkeptikusan fogadták az ötletemet, ami a társadalom megújításáról, új alapokon újraszervezéséről alkotott vízióból indult ki. Túl elvont, túl innovatív, szokatlan volt. 

Hittem benne, hogy semmi más nem lehet a megfelelő, a tenni akarásomat  kielégítő út, csak az, ha valóban, a közösséggel együtt próbálok meg valami újat, valami mást, valami igazán közösségit építeni.

Azóta eltelt 10 év és nincs olyan hét, hogy ne írnám le, hogy "a Labor Café nem működhetne jótékony adományozók nélkül, ezért van szükség Rád is". Mostanra nagyon sokan szeretik, támogatják, arcukat, hitelességüket, egészen személyes kapcsolataikat adják naponta azért, hogy sokaknak adjon sokféle módon valamit ez a kezdeményezés. Egészen elképesztő helyekről érkeznek egészen csodálatos kisebb és nagyobb felajánlások, amik szívmelengetőek és reményt adnak.

Személy szerint nekem is.

Nem tagadom, a kiégés egésze sötét bugyraiban jártam az elmúlt időszakban, azt éreztem, elfáradtam, elfogytam, nem tudok többet kérni, adni. Ám ha van valami, amiért "égő vággyal" tud az ember dolgozni, amiben igazán hisz, azt nem akarja elengedni, különösen akkor nem, amikor meglátja, végre más is érti, érzi, tudja, hogy amiben eddig egyedül hitt, az fontos. "Átragasztottam", ezt mondta egyszer valaki, hogy "átragasztottam" rá a hitet a közösség erejében.

Tíz éve adok és kérek, de még mindig nem tudom sokszor elhinni, mennyire csodás dolgok vannak a közvetlen környezetemben. Míg nem tapasztalod meg magad is, nem hiszed el, csak a rosszat, a kesetűt, a szürke, szomorú mindennapokat látos és hiszed valóságnak, pedig a közhelyes duma igaz, a csodák köztünk élnek, velünk vannak.

A minap, spontán gondolattól vezérelve, egy nagyon mély pillanatban, szinte az esélytelenek nyugalmával dobtam üzenetet pár ismerősömre, hogy támogassa a "projektor projekt" kezdeményezésünket, melyben egy minőségibb, jobb projektorra, meg egy fixre szerelhető vászonra gyűjtöttünk a Rajzfilmünnep okán. Egyre többen használják a helyet előadásokra, oktató, kulturális, közösségi eseményekre, ahol mindig barkácsoljuk a vetítőt és a vásznat, ide-oda madzagozva. Bájos, de jó lenne végre egy "rendes", ha már ilyen sokan vagyunk. A válasz üzenetek mindig nagyon kedvesek, amikor így kérek, jó pár szót váltani arról, ki mit lát belőlünk az online térben, ki hogy van és szívmelengető látni a bankszámlán felbukkanó neveket és hivatkozásokat is. Erre gondolva léptem tovább a napi teendőkben, az üzenetek kimentek, engem elsodort az életem, és el is felejtettem, hogy kértem. Majd egyszer csak csörgött a telefonom. A derűs hang a vonal másik végén egy volt azok közül, akiknek üzenetet küldtem és azt kérdezte, mi lenne, ha nem pénzt adományozna, hanem magát a projektort, amit gyűjtöttünk, költsük másra.

Leírhatatlan érzés ilyen hívást kapni. Karácsonyi ajándék, meglepetés szülinap szorozva százzal. Nem is a lépték a lényeg ilyenkor, bár ez a projektor számunkra egy elérhetetlen dolog volt eddig, hanem az, ami abban a pillanatban összeköt a másikkal. Na az a sokat emlegetett Jósághíd! Abban a pillanatban az ember először el sem hiszi, amit hall, vagy amit hall, arról azt hiszi, nem jól hallotta, előbb megkukulás van, majd furcsán zavart, de visszafoghatatlan nevetés jön az emberre, aztán meg megkérdezi, hogy azt hallotta-e, amit hallani vélt. És ekkor mindketten egyszerre és egyformén örülnek a vonal két oldalán: az egyik, hogy a meglepetés sikerült, a másik, hogy valaki jót akart tenni és akarta, hogy ő is örüljön, és most együtt örülnek és az egyik kérdezi: "Most komoly?" a másik "Igen, komoly.", "De tényleg?", "De tényleg?". Egészen abszurd jelenet, de az az érzés felfoghatatlanul és mindent elsöprően szuper.

Én ezt tíz év alatt nemtomhanyadszor újra átéltem és megint hihetetlen volt, megint szuper volt és megint elképesztően hálás vagyok, hogy van a Labor és körülötte egy csomó jó ember, akiktől az életem teljesebb, gazdagabb, örömtelibb akkor is, amikor azt hiszem, hogy egy gödör alján ülök reménytelenül.

Ma nem csak a projektort köszönöm meg.
Hálás vagyok.

Ma egy kommentelő nekem szegezte a címben szereplő kérdést a Labor Caféért indított követes adománygyűjtés egyik posztja alatt. A "legjobb szándékkal" azt kérdezte, miért nem fejezem be már végre a "kuncsorgást", hisz a Labor rég nem érdekel senkit.

Idecitálom az egész kommentet Demeter Jánostól:
"Éva! Tényleg a legjobb szándékkal kérdezem, hogy miért nem fejezed be végre? Már nagyon sokszor adtunk, nagyon sok pénzt és semmi látszatja, mert újra és újra a kuncsorgás megy. Illetve már a múltkor azt olvastam, hogy végleg bezártok. Időről - időre adunk valamennyit család szinten, de látod, hogy nem elég és azért nem mert igazából nem jár oda senki, csak jófejségből max.
Ha valóban úgy működne, hogy annak létjogosultsága lenne, akkor ne kellene (sic!) állandóan pénzt kérni az emberektől.
Lásd be kérlek, hogy tényleg csak a rád való tekintettel és a sok kérlelés miatt küldünk pénzt, de semmi más. A labor régen nem érdekel valójában senkit."

Hálás is lehetnék, hogy rám való tekintettel adományoztak, ám bevallom, először végtelenül rosszul esett ez a hozzászólás. Magam is épp arra jutottam, hogy minden eddigi, a köz érdekét szolgáló tevékenységgel felhagyok egyszer és mindenkorra, mert tudom és érzem, én vagyok sokak szemében a Fekete Lovag, aki keze, lába levágása után sem látja be, hogy vesztett. Demeter János - bárki is az-, hozzászólásával igazolta sejtésem, ugyanakkor fontos megjegyeznem, hogy a kudarc nem a Labor nagy számú támogatás melleti működésképtelenségében nyilvánult meg, hanem a kommentelő jóságosnak álcázott, kissé kioktató és leereszkedő hozzászólásával vált teljesen egyértelművé. Célja talán az én gyengeségem és naívságom leleplezése volt, ám azzal amit és ahogyan leírt, egyszerre igazolta a Labor Café létjogosultságát és szakmai munkánk égető szükségességét. A hozzászólásából világosan látszik ugyanis, hogy sem a kérdésfelvetést és a célokat, sem az alap problémát, vagy a Laborral arra adott válaszokat nem értette meg a kommentelő, pedig állítása szerint jó sokat adományozott már, aminek semmi látszatja.

De vajon mi az a látszat, amivel a kommentelő elégedett lenne a sok-sok adományért cserébe?

Egy olyan társadalom, ahol nincsenek olyanok, akik anyagi helyzetük miatt izolálódnak, mert nem tudnak beülni sehová, ahol fogyasztani kell?

Egy olyan állam, ami meglátja, ha egy közösségi kezdeményezés értéket teremt és alányúl, terheit átveszi?

Netán egy olyan közösség, aminek tagjai megértették, hogy ennek az ADOMÁNY kávézó és KÖZÖSSÉGI térnek az a célja, hogy folyamatosan vonjonbe újabb és újabb támogatókat, tehát nem kérdés, hogy nem fogja soha abbahagyni az adománygyűjtést?

Vagy egy olyan felelős polgárokból álló közösség, ami már megértette, miért kell adnia, ezért már kérni sem kell, mert úgyis mindig mindenki ad?

Ha ezek jelentik azt, hogy "van látszatja", akkor mélyen egyetértek, a komment alapján valóban semmi látszatja az elmúlt tíz évnek. Az ideális polgár és a tájékozott, tudatos, jószándékú és támogató polgárokból álló jól működő társadalom még mindig nincs kész.

Pedig ez volt a Labor Café alapvető célja a kezdetektől.

A Labor Caféval 2014-es indításakor az volt a cél, hogy létrehozzunk egy olyan helyet, ami kerete és gyakorlati terepe a polgári létnek, ahol mindenki átélheti, milyen a közös felelősségvállalás, vagy a szabad önrendelkezés  idővel, tudással, anyagi javakkal, s hogyan kell és lehet összefogni egy közös cél érdekében. E gyakorlati terepen a közös cél a tér fenntartása volt a könnyűség kedvéért, hiszen előbb kicsiben kell begyakorolni azt, ami állampolgárként "élesben" is a feladatunk: aktívan tenni a közért, egyszersmind magunkért társainkkal együttműködve, összefogva. Hogy miért fontos a polgár, arról évezredek óta értekeznek a tudósok, melyek közül most csak párat idézek Demeter János mellé.

Platón (Kr. e. 427–347) Az állam című művében a polgár eszményét az igazságos ember fogalmával azonosította, ideális polgárnak azt tartotta, aki erkölcsi tudatosságát a közösség szolgálatába állítja. Arisztotelész (Kr. e. 384–322) „zoon politikon”-ról, azaz társadalmi lényről beszél, az ideális polgár szerinte aktívan részt vesz a közéletben, és a közjó érdekében cselekszik, a polgári lét központi eleme az erényes élet és a közösség iránti felelősség. Cicero (Kr. e. 106–43) római filozófus és politikus a polgári kötelességekről szóló De Officiis című művében az állampolgári erényt hangsúlyozva kiemelte, hogy a jó polgár számára fontos a jogok és kötelességek egyensúlya, valamint az igazságosság és a közösség jólétének előmozdítása. A Felvilágosodás korának gondolkodói, így John Locke (1632–1704) társadalomfilozófiájában a jó polgár aktívan részt vesz a kormányzatban, és őrködik a szabadság felett. Rousseau (1712–1778) a Társadalmi szerződés című művében a közösségi érdekek előtérbe helyezését hangsúlyozza, s szerinte az ideális polgár a „közakarat” megtestesítője, aki hajlandó feladni egyéni érdekeit a közjó érdekében. Immanuel Kant (1724–1804) pedig így kiáltja ki a felvilágosodás jelmondatát:

"A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata."

A polgárnak tehát, ahogy Kant is fogalmaz, képesnek kell lennie saját döntéseinek meghozatalára, de úgy, hogy közben a közösség érdekeit is figyelembe veszi. A polgári szabadság azt jelenti, hogy mindenki egyenlő és szabad, de felelősséggel tartozik mások iránt.

Ez a gondolat a Labor Café mögött, mely célja, feladata, eszköze is egyszerre, s melyre adományozással, önkénteséggel, a szellemi szabadság és kölcsönös bizalom lehetőségével tanítani akar. Pontosan ennek megértése, megtanulása és gyakorlati alkalmazása vezet ki a "kiskorúságból", melyet Kant említ és amelyben a kommentelő tudtán kívül ragadt. Minden társadalmi szervezet, aki az állam mellett, vagy azzal szemben a köz ügyei mellett kiáll, arra ösztönöz kampányaival minden polgárt, hogy akarjon kilépni ebből a kiskorúságból azzal, hogy önkéntes munkával, tudással, adománnyal támogatja a szervezetet, az ügyet, vagyis a közt.

Ha a Laborral az volt a cél, hogy eltűnjenek a problémák, felszámoljuk azokat a csoportokat, akiknek nehézségein segíteni tudunk azzal, hogy kinyitunk egy ajtót, akkor valóban semmi látszatja a munkánknak. Akkor sincs meg a tíz éves megfeszített önkéntesen végzett szakmai munka látszatja, ha a kommentelő gondolatmenetét alaposan szemügyre vesszük és ebben az a leginkább aggasztó, hogy ez nem az adományba kapott pénzen múlt. 

Mégis mi ebből a tanulság?

Hát pont nem az, hogy abba kéne végre hagyni.