"Menj innen kismadár, nincs már itt otthonod" - mondta a levert fecskefészek alatt tapsikoló friss háztulajdonos rendkívül kedvesen annak a zavarodott fecskének, melynek fészke eltűnt, mire ő reggeli körútjáról haza ért. "Ne kakilj ide többet, jó?" - tette hozzá negédesen, mint akit érdekel a madár sorsa.
"Ki kéne vágni ezt a nagy fát, az ilyen csak az erdőben szép, megkapja a szél osz' ráborítja a házra. Ki kell az ilyet vágni." - mondta egy munkás, aki szünetét tartva az udvar közepén álló fát nézte, ami már az ő születése előtt is ott állt.
"Ez a folyó része lényemnek." - mondta a lappföldi halász, aki a bíróságon kellett hogy feleljen tettéért, miután az erőművet építő munkásokra támadt.
"Találnak maguknak másik helyet." - gondolom, míg a májusi gallyazást nézve tartom bent némán lélegzetem. A lélegzetem, ami az előttem valaha létezett élőlényeké is.
"Nehéz múlékonyabb terméket elképzelni egy civilizációtól, mint a lélegzet. Ugyanakkor nehéz elképzelni tartósabbat." /Jonathan Safran Foer, - Globális öngyilkosság/
A természet része a lényemnek. Most kifújom, ami bent ragadt.
Kép: pixabay/jillWellington
